Tibor története

Egy vidéki városban születtem, ahol öt éves koromig vérszerinti szüleimmel éltem, de válásuk miatt intézetbe kerültem, ahol 3 év viszontagságos időt töltöttem. Azután nevelőszülőknél helyeztek el egy kis községben. Vallásos, becsületes Istenfélő szorgalmas emberek voltak. Ebben a kis faluban kezdtem el ismerkedni a Bibliával a hittan órákon. Hamar vége szakadt ennek is, mert 14 éves koromban meghalt nevelő nagymamám, azután jött a kollégium és 18 éves koromban a katonaság, 20 éves voltam, amikor leszereltem.

Úgy gondoltam saját családot alapítok, hogy végre tartozzak valakihez, nem hallgattam az intő szóra, nevelő szüleimmel megszakítottam a kapcsolatot és tanácsuk ellenére megnősültem.

Négy év alatt két kislány gyermekünk született. Sajnos, hamar kiderült, hogy azoknak volt igaza, akik óvtak, 25 éves koromra már elvált voltam és teljesen egyedül.

A csalódás és a lelki gyötrelem miatt az alkoholban kerestem a menedéket. Bár jó szakmunkásnak tartottak és szorgalmas munkaerőnek, sajnos az alkohol miatt egyre gyakrabban kellett munkahelyet változtatni.1989-ben a rendszerváltást közvetően az utcára kerültem és 3 éven keresztül túlnyomórészt az utcán voltam. Úgy gondoltam az alkohol tart életben. Egyre mélyebbre süllyedtem, és egyre többször próbáltam öngyilkos lenni, mert semmi értelmét, célját nem láttam az életemnek.

De nem sikerült sehogy sem, nem értettem miért? Időnként megpróbáltam az elvonókúrát, de egy idő után újra visszaestem és még rosszabb lett az állapotom. Az egészségem teljesen leromlott, az immunrendszerem összeomlott. Már nem tudtam érezni, sírni, örülni, nevetni, gondolkodni is alig, csak vegetáltam.

1992-ben kórházban feküdtem, már nem vártam semmit, a halálra készültem. Egyik nap bejött egy lelkész és beszélt a szeretetről, Krisztusról, és az örök életről, kárhozatról. Elmondta, hogy hogyan gyógyult meg csoda folytán a Jézusba vetett hit által. Nem értettem mit mond, de valami megragadott. Újra éreztem szeretetet, erőt, boldogságot. Tudtam, hogy meggyógyultam és annak az életnek, amit addig éltem vége, lezárult. Hajléktalan szállóra mentem, ahova egy pünkösdi missziós csoportja járt.

Rajtuk keresztül újra megéreztem, tapasztaltam Isten szeretetét és megváltoztató erejét. Felismertem, hogy nem vagyok már egyedül és átadtam az életemet Jézusnak, rábíztam egész életemet.

A következmény az lett, hogy kibékültem volt családommal, rokonaimmal, szüleimmel. Szinte azonnal elkezdtem dolgozni, amit már évek óta nem voltam képes. Rendeztem tartozásaimat, kötelezettségeimet. Nagyon hamar kikerültem a hajléktalan rendszerből, és önálló életet élek albérletben, tanultam és leérettségiztem, azután diplomát szereztem. Már én segítettem másoknak. 2013-ban Isten csodálatos kegyelméből újra családot alapítottam, megajándékozott drága feleségemmel, Zsuzsannával.

Az Üdvhadsereg lelki gondozójaként az elesettek, szegények, nincstelenek számára adhatok menedéket és élő példája vagyok annak számukra, hogy lehet újat kezdeni.

Tibor

Szilvia vagyok, három kislány anyukája

Szilvia vagyok, három kislány anyukája. 2014. 01.10-én kerültünk az Üdvhadsereg Fény Háza Családok Átmeneti Otthonába. Egy ismeretlen hely… ismeretlen emberekkel…

Vegyes érzelmekkel figyeltük először az ott zajló eseményeket. Talán kissé nehezen, de kezdtünk belerázódni az otthon adta életritmusba. Nem volt könnyű, voltak nehézségek, de mindig kéznél volt egy segítség…

Néhány a gyakran elhangzott segítő mondatokból:

„Szilvia, jobban érezné magát, ha beszélnénk róla?”

„És tudja mit, Szilvia? Isten szereti Önt!”

„Na, jöjjön Szilvia, erre a problémára megoldást kell találnunk!”

„Mennyire fáradt Szilvia? Jöhet egy esti beugró (interaktív játék)??”

„Jöjjön Szilvia, beszéljünk a gyerekeiről!”

Mik voltak a változások az életemben az otthonban eltöltött másfél évben? Megértettem, hogy néha el kell fogadni a kinyújtott kezet…, hinni abban, hogy a rémálom után is van élet…, és hogy a szabályok igenis kellenek! Hogy az esti bibliaóra után milyen békés a lélek! Na és, hogy egy fáradt, kimerítő nap után „activityzni” is lehet!

Megtanultam, hogy bár az otthon nem a miénk, mégis biztonságban lehet benne anya és gyermeke…

Köszönet mindenkinek mindezért, hogy ez az otthon lehetett számunkra a menedék!

Zita vagyok

Zita vagyok. Azzal kezdeném, hogy nekem ez volt az első anyaotthonom, ahová beköltöztem. Először nagyon furcsa volt a sok gyerek, az új környezet és az anyukák, akiket még nem ismertem azelőtt. Igyekeztem beilleszkedni, megismerni mindenkit és mindent. Ebben sokat segített a családgondozóm és a gondozók, akik ott dolgoztak.

Amikor odakerültem igen rossz idegállapotban voltam, de napról napra könnyebb lett. Sokszor tanácstalanul nem tudtam, hogy merre induljak el, de itt mindig megkaptam a szelíd útbaigazítást. Kezdtem másként látni a világot magam körül. Megtanultam azt, hogy a gyerekeimnek kell élnem, és ha tehetem, mindent meg kell nekik adnom. Eleinte nem tudtam takarékoskodni, de megtanultam, hogy sokkal könnyebb lesz, ha néha félreteszek, a későbbiekben tudok mihez nyúlni. Korábban ezeket nekem nem tanította senki és nem is éreztem fontosnak. Jártam ott az otthonban énekelni, azt nagyon szerettem, most is hiányzik. Nagyon szerettem ott mindenkit és mindent. Az otthon szép tiszta, vigyáznak mindenre, s mindennek megvan a maga helye.

Sokat segítettek abban, hogy milyen úton induljak el, és min próbáljak meg változtatni, ahhoz hogy az életem ne fusson újra zsákutcába. Ami persze sikerült is! Sok anyukával ismerkedtem meg és többüktől hálásan és fájó szívvel búcsúztam el.

Másfél évig laktam fiaimmal a Fény Házában.

Másfél évig laktam fiaimmal a Fény Házában. Amikor odakerültünk magunk mögött kellett hagynunk mindent, nem volt szinte semmink.

A családgondozóinktól és az otthonban levő anyukáktól is rengeteg segítséget kaptunk, így tudtunk új életet kezdeni. Közösségre találtunk, mellénk álltak. Ez olyan tapasztalat volt, amelyet már hosszú ideje nem élhettünk át. Mindannyiunknak nagyon segített az,hogy szép, tiszta, rendezett, modern új otthonba kerültünk. A családgondozóink és az ott levő személyzet folyamatosan figyeltek ránk, minden problémánkra segítettek megoldást találni, így lassanként újra tudtam szervezni az életünket.

A családgondozók sokat segítettek iskolát találni és a hivatalos ügyeink intézésében. Amikor ismét készen álltunk az önállóságra segítettek az albérletkeresésben is. Az otthonban levő többi édesanyának is hálás vagyok, támogattak olyan módon, ahogyan egy nagycsaládban segítjük egymást. A kisebbik fiam szorongó, félénk gyermek, de a figyelmességnek és törődésnek hála sikerült megszoknia az új környezetet, feloldódott és bekapcsolódott a közös programokon ő is. A nagyobbik fiam is gyorsan beilleszkedett.

Bentlakásunk alatt is jártunk az Üdvhadsereg Lemberg utcai gyülekezetébe. Bár átemnetileg,kiköltözésünk után – a bírósági döntés következtében – a fiaim visszakerültek az apjukhoz, a reményt nem adtam fel.

Nagyon jó érzés, hogy nem hagytak magamra a gondjaimmal, és tartozom valahova, van egy közösség, ahol befogadtak, miután egyedül maradtam. Sokat segít ez a gyülekezet a hitbeli fejlődésben, és abban, hogy újra tudjam kezdeni az életem.

Tar Ágnes