Csalán

Itt a gyönyörű tavasz, zöldül a természet, tele a levegő illatokkal. Egy kora tavaszi szombaton (nem is sejtve, hogy a tél még visszatér) otthonunk lakói önkéntesek segítségével kis primula palántákkal színesítették a virágágyásokat. A kis túlélők dacolva a tél utolsó, makacs, fagyos próbálkozásaival életben maradtak, és az első meleg napsugarak hatására zöldellni, sárgállni, piroslani, virítani kezdtek a járda mellett. Ahányszor belépek a kapunk, magukra vonják tekintetemet, és felderít a kitartásuk. 

Egyik nap a mosolyom hamar lehervadt, ahogy kedves, ismerős palánták mellett egy betolakodót fedeztem fel. Egy méretes csalánbokrot. Sőt, kettőt, meg még három nagy gazcsomót. Nem szükséges biológusnak lennem ahhoz a felfedezéshez, ezek bizony nem egy éjszaka alatt kerültek oda. Idő kellett, hogy meghúzódva, egy-egy primula, vagy levendula árnyékában megjelenjenek, utolérjék a kis növényeket, majd leuralva már be is árnyékolják, elszívják a napfényt, tápanyagot. Hogyhogy nem vettem észre, és rajtam kívül az a 40 ember, aki napi szinten ki-be jár a kapun? A fokozatosan teret hódító gazhoz egyszerűen hozzászokott a szemünk, és csak akkor vettük észre, amikor már túl nagyra nőtt. 

Sajnos így működünk. Ha nem vagyunk résen, könnyen hozzászokunk olyan dolgok jelenlétéhez otthonunkban, életünkben, amit ki kellene gyomlálni már megjelenése pillanatában. Megtűrök egy rosszindulatú gondolatot a másik ember felé, és a gondolat szavakká növekszik, és ellenségeskedéssé fajul, szinte észrevétlenül. Egy kölcsönvett dolgot elfelejtek visszaadni, egy sóhaj panaszáradattá növekszik, és még sorolhatnánk.

A csalán-bokrot az egyik édesanya kigyomlálta. De ez még kevés lenne. Vállalta, hogy „gyomkereső” napokat iktat be, hogy azokat a gazokat is kiirtsa, amikhez kezdenénk hozzászokni.  A saját „élet-kertünkben” azonban nekünk kell újra és újra ellenőrizni, szükség van-e gyomlálásra.